A minap Fülöp cicánk kalandba volt.
Mostanában reggelente mindig elkísér egy darabon munkába menet. Mindig megpróbálom haza küldeni, nehogy valami kóbor kutya elkapja.
A héten egyik nap sikerült elmaradnia. Jött is egy kutya, aki felkergette egy fára. Délben, mielőtt haza jöttem volna ebédelni, Párom telefonált nekem, hogy eltűnt a cicánk, és mintha látták volta őt egy fán, épp útba esik nekem, nézzem meg.
Meg is találtam, fenn volt egy tuján, aminek az ágait jó 2,5 m magasan fel is nyesték.
Szegény macsek hiába nyervogott nekem, nem értem el. Csalogattam, hátha leugrik a vállamra, de nem mert.
Elcsaltam az egyik alsó ág végéhez, hogy kirántom alóla az ágat, és akkor leesik onnan majd a talpára, de ez sem jött be, úgy kapaszkodott szegény, hogy ragadt az ághoz, mint a tépőzár.
Közben persze az eső is elkezdett csöpörögni... Miért is ne macska mentés közben.
Az utca túl oldalán sétáló bácsi megállt, és csak nézte, ahogy egy őrült nőszemély beszél felfelé a tuja lombjába.
Erősen gondolkodtam, hogy mit is csináljak.
Autóval voltam, de nem tudtam oda állni az autóval a fa alá, mert az út, és a tuja között van egy szélesebb árok.
Ahogy töröm a fejem a fa törzsénél, egyszer csak Fülöp rá jön, hogy a farával lefelé le tud araszolni a fa törzsén.
Én bíztatom, hogy gyere cica, csak gyere tovább!
Amint elértem le is vettem (nem is vettem, inkább letéptem a törzsről, annyira kapaszkodott) és rögtön hozzám bújt. Annyira meg volt szeppenve, hogy még dorombolni is elfelejtett. Be tettem az autóba (amtiől egyébként fél) és szinte belebúj az anyós ülésen lévő kabátomba.
Ahogy be ültem mellé, rögtön át mászott hozzám, alig tudtam tőle vezetni.
Még jó, hogy mindez csak pár háznyira volt tőlünk...
Azóta, mintha nem lenne annyira bizalmas az emberekkel, még tőlem is félt egy kicsit az nap.
Mára már megnyugodott, és ugyan úgy rohan elém, amikor megjövök, mint régen.
Persze elcsavarog még mindig, de szerintem megtanulta a módszert, hogy hogyis kell lemászni egy fáról.
:D
